A Délvidék hazatérésével 70-80.000 taggal növekedett meg a Magyarországi Egyetemes Evangélikus Egyház híveinek a száma. A híveken kívül ide tért Újverbász diakonissza intézete és több szociális szolgálatot végző intézmény, valamint az általánosan ismert torzsai árvaház.
„A változás mindenekelőtt öröm mindannyiunk részére. Hiszen, amikor az országcsonkítás alkalmával elvesztettük gyülekezeteinket, egész egyházmegyénket, sőt kerületrészeinket, megsirattuk és fájdalommal gyászoltuk azokat. Köztük a délvidéki testvéreket is. Így tehát természetes, hogy a nyomasztó fájdalom részbeni föloldódása őszinte örömmel tölt el bennünket.
Persze nem jelenti ez a megnövekedés azt, hogy egyszerű föladat előtt állunk. Nem jelenti, hogy megdörzsölhetjük a szemünket, mint amikor rossz álomból ébred az ember és folytatjuk ott az életet, ahol elhagytuk. Sok minden megváltozott az elszakadás ideje alatt.”[1]
Hogy nem egyszerű a visszatéréssel előálló egyházi feladat, az abból látható, hogy a visszatérő 32 gyülekezet csaknem kizárólag nemzetiségi gyülekezet. Nagy többségében német (17), elég nagy számban szlovák (7), akik saját püspökkel térnek vissza, a többi vegyes, magyar lakossággal is. Ráadásul ezek is két különböző egyházkerületbe és több külön esperességbe tartoztak.
„A mondottakból világossá válik, hogy a Délvidék visszatérése egyházunk elé a nemzetiségek közötti fokozott evangéliumszolgálat kötelességét állítja. Tehát éppen azon a területen kell hűségesebben helyt állnia, melyen a múltban a magyarországi közvéleménytől gáncsot, szemrehányást és vádat bőven kapott, de elismerést, vagy megértést alig. Ez persze nem riaszthat vissza senkit a hűséges szolgálat vállalásától, sőt inkább, még nagyobb hűségre kötelez.
A visszatérés így lesz egyben evangéliumi szeretetünk és hitünk próbája is. Sok, nagyon sok szeretetre lesz szükség, úgy a hazatérők, mint a hazavárók részéről ahhoz, hogy az egymásra találás csakugyan fönntartás nélküli örömmé lehessen. – És szükség lesz a teherbíró hit erejére is. Most válik majd el, hogy szólam-e csupán az ajkunkon, vagy valóban hű vallomásunk-e a szívesen idézett bibliai vers: „Az a győzelem, amely legyőzte a világot” – (és ebben az egymásra találás minden külső akadályát is) – „a mi hitünk!”[2]
