A reformáció 500. évfordulóján
Isten embere
Dr.Luther Márton élete
Évek munkájának s a Luther-városokban végzett helyszíni tanulmánynak a gyümölcse az „Isten embere“, mely főleg abban különbözik az eddig megjelent Luther-életrajzoktól, hogy érdekességre, elevenségre törekszik, anélkül, hogy ennek kedvéért a történeti igazságtól eltávolodnék. Ellenkezőleg, ez a könyv a nagy reformátor alakját úgy rajzolja meg, mint amilyen Luther a valóságban volt.
Az embersorsot intéző Isten úgy akarta, hogy könyvem, melynek egyes részletei már évek előtt napvilágot láttak, a Luther –szobor leleplezésének esztendejében jelenhessék meg, s így babérág lehessen a szobor talapzatán, a babérkoszorúk mellett. Résztvehessen abban a szent munkában, melynek célja, hogy minél többen legyenek, akiknek ajkát ez a boldog vallomás hagyja el: Áldom az Istent, hogy én is evangélikusnak születtem.
Ha könyven ezt a nagy célt meg tudta közelíteni, Istené a hála, akitől alászáll minden jó adomány és tökéletes ajándék. De köszönettel tartozom Lic. Thulin Oszkárnak, a wittenbergi Lutherhalle igazgatójának, valamint német hittestvéreinknek is, akik tanulmányaimban messzemenő jóakarattal támogattak. Hálával adózom szeretett volt tanáromnak, D.Raffay Sándornak és D.Kapi Béla püspöknek is, akik munkámat egyházkerületünk gyülekezeteink hathatós támogatásába ajánlották.
Dr.Varsányi Mátyás
Budapesten, a Luther –szobor leleplezésének esztendejében
..............
Dr.Luther Márton 1483.november 10-én született Eisleben városkában. A latin iskola elvégzése után, 18 évesen az erfurti egyetem joghallgatója lett. Egyetemi évei alatt három halálközeli élmény határozta meg további útját. Az első egy kneipet (diákmulatságot) követő este történt.
„Vagy negyvenen lehettek..., valamennyien fehér-piros szalaggal szegélyezett diáksapkát viseltek. Ez volt a Thüringia-diákkör hivatalos színe. Az első keresztutcánál egy másik diákcsoport, az Amicitia zavarta meg a polgárság éjjeli nyugalmát. A sarkon szembekerültek egymással. Megindult a kötekedés. Gúnynevek röpködtek, csapkodtak. –Majd megtanítom őket móresre – erősködött Elek és kardját kirántva hüvelyéből, rávetette magát a nyelvöltögetőkre. Ütésre ütés volt a válasz. Kardok csörrentek, kardpengék szikrát hánytak. –Megszúrtak!...-hördült most valaki, - segítség, segítség!...- Elek volt. Visszatántorodott és összerogyott. Véres hab tajtékzott a szája szélén. „-Elek, Elek..- sikoltott Luther halálradermedten. Letérdepelt a sebesült mellé, átkarolta izmos kezével és felültette. Elek még szólni akart, de csak az ajkai mozogtak, hang már nem jött ki a száján. A szeme kifordult, egyet-kettőt vonaglott még, azután visszazuhant a kövezetre. Halva volt.
Luther egész lényében megrendült. Valóság ez? Vagy csak szörnyű álom? Szerette volna még a kezét nyújtani a hűséges jóbarátnak, aki olyan megható szeretettel vonzódott hozzá, de már későn volt. Elek már ott ült titokzatosan a halál sajkájában, hogy egypár evezőcsapás után a túlsó partra érjen, amelyről lényegében olyan keveset tudunk. Milyen közel van egymáshoz az élet és a halál. Nem vastagabb a kettő közti válaszfal, mint egy hártya. S ha az a gonosz kardpenge Elek helyett őt találta volna?...Még a puszta gondolatától is összeborzadt. Előkészületlenül, tökéletesen előkészületlenül odaállni az Úr elé...Kyrie eleiszon, Uram irgalmazz! S utána az ítélet.“
Nemsokára Luther akaratlanul önmagát sebesítette meg. Kétségbeesetten birkózott a halállal. Ettől kezdve hosszú hónapokon, sőt éveken keresztül egyetlen kérdést forgatott magában: miként nyerhetné el Isten irgalmát? „Wie ich einen gnädigen Gott kriege?” Rendezni akarta Istennel való viszonyát. Meggyónt, de a feloldozás nem tudta zaklatott lelkét lecsendesíteni. Gyóntatója azt mondta: „Gyökeres segítség csak egy van: a kolostor. Aki tökéletes kereszyén életre törekszik, annak nincs más választása.”
Harmadik meghatározó élmény a „viharélmény volt”.
„Villámok hasítottak bele a fülledt hőségbe. Hangosan morajlott az ég alja. Vastag esőcseppek koppantak a keményre taposott földön. Márton egy terebélyes tölgyfa alatt keresett menedéket. Mintha az ég valamennyi csatornáját kinyitották volna, úgy dőlt a víz. A felhők meghasadtak. Tűz cikázott erre is, arra is. Mintha fel akarta volna gyújtani a mindenséget. Mivel az öreg tölgy már nem tudta felfogni az alázuhogó vizet, Márton egy közelben álló boglárfa lombsátora alá menekült. E pillanatban rettenetes dördülés rázta meg a földet. Az öreg tölgy, mint a homlokon talált óriás, nagyot reccsent és tompa zuhanással a földre vágódott. Vége volt. Márton megszédült, megtántorodott, a térdei megrogytak, kábultan a levegő után kapott, mint aki mentőszált keres. Iszonyatos sikoltás hagyta el az ajkát. Aztán, mikor a kábultság fojtogató karjaiból kissé kiengedte, imára tette össze remegő kezét: „Szent Anna, segíts meg – hebegte – szerzetes leszek.”
Erfurtba érve Luther visszavitte jogi könyveit a könyvkereskedőnek. Búcsúlakomára gyűjtötte össze barátait. A kedélyes este után így szólt: „drága jó barátaim, ma még láttok, de holnap már nem. Fogadalmam van. Belépek az Ágoston-rendiek kolostorába. Meghaltam a világ számára. Istené leszek.” Másnap a zárda kapuján felemelte a vaskalapácsot és bekopogtatott. Az ajtó kinyílt, majd a nagy csend elnyelte Luthert.
Az első éjszakán különös álmot látott. Útvesztőbe került. Ekkor egy kopaszfejű, ókori ruhába öltöztetett, tisztes aggastyán lépett hozzá és megfogta a kezét s szelíd szerettel csak ennyit mondott: „jer, én majd vezetlek.” Az alvó nem merte megkérdezni tőle: ki vagy? Úgyis tudta, ez szent Pál, a Krisztus szolgája. Ilyennek festették őt az összes szentképeken. Mentek-mentek, míg oda nem értek, hol egy halmon Krisztus keresztje állott. A kereszt tövében egy kút volt. A szent ember rámutatott a kútra: ”Ebből a forrásból meríthetsz. Vizétől felfrissülsz.” De milyen különös...a víz a keresztrefeszített Krisztusból dőlt alá...Milyen különös álom! Ha ablak az álom, melyen át a jövőbe tekinthetünk, vajon mit jelent ez a különös álom?
2.rész
A kolostorban
Luther lassan előrehaladt a szerzetesi életben. A szokásos próbaidő letelte után felvették az újoncok (novicius) közé. A prior megkérdezte az előtte porba hullott Luthertől: „Mit kívánsz?” „Isten irgalmát és a ti közösségeteket” – felelte. Erre a prior rámutatott a szerzetesi élet nehézségeire: böjtölni, virrasztani, imádkozni, testet sanyargatni, a szegénységet nem szégyelni... „Képes leszel-e erre?” „Mindezt a terhet Isten segedelmével hordozni akarom” –mondta Luther. „Egy próbaévre felveszlek. Isten, aki elkezdte benned a jót, vigye is azt véghez. Ámen. Ámen.” –szólt a perjel kenetteljesen. A próbaéves barátra ráadták a gyapjúból való alsó ruhát, erre pedig a hatalmas csuklyával ellátott fekete csuhát. „Öltözd fel az új embert” – szólt a prior ünnepélyesen, - aki Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben.” Végül mindezeken felül ráadták a skapulárét, ezt a két arasznyi széles posztó sávot, mit nyakba vetve viseltek olyformán, hogy elöl is hátul is egészen a bokáig lelógott: „Viseld örömmel a Krisztus igáját, - mondotta a zárda-főnök, - mert az ő igája gyönyörűséges és az ő terhe könnyű. Aztán levágták a haját, pilist nyírtak a feje búbján, ami azt jelképezte: meghalt az ó ember, feltámadott az új ember.
Másnap az ágostonos barátot az utcára küldték koldulni. A kolostorban naponként gyóntak, naponta hét imaórájuk volt. Minden imaórán legalább 25 Miatyánkot és ugyanannyi Üdvözlégyet kellett elimádkozniuk. Ő maga a kolostori életről így vallott: „ha valaha szerzetes imádságai révén a mennybe jutott, én oda fogok jutni, mert oda akarok jutni...böjtölök, gyötröm magam, a korbács, melyet önmagamra emelek, nem fájdalmas, minden ütése gyönyör, mert közelebb visz az éghez... a bőr a térdemen a sok imádkozástól olyan vastag, mint a tevének a bőre. Télen minden takaró nélkül fekszem... nem baj, a test halála, a lélek élete.”
Szülei nagy mértékben ellenezték, hogy fiuk szerzetes legyen. De a próbaév eltelt. Közben pusztító dögvész sepert végig az országon. Elragadta az öreg Luther két fiát is. Ekkor az öreg bányász levelet írt a priornak: Két fiamat elvette tőlem az Isten, a harmadikat önként ajánlom fel az Úrnak szent áldozatul. Ezennel beleegyezésemet adom ahhoz, hogy Márton fiam szerzetes legyen.”
A zárdafő kitűzte az ünnepi felvétel napját. Luther a kolostor templomában a fogadalomtétel után a földre vetette magát, karjait kereszt formára kitárta, mire a perjel szentelt vízzel behintette. A szerzetesek áldáskívánságokkal halmozták el: „Testvér, most olyan fehér a szíved” – mondották, „most olyan tiszta a lelked, mint a csecsemőé, akit az imént tartottak keresztvíz alá. Az Isten szolgálatára való felszentelés minden bűnt eltöröl. Nincs szentség, amely ennél hatékonyabb volna!”
„Ártatlan volnék, mint a keresztvíz alá tartott gyermek?” Nem. Isten így szól a Bibliában: „Szentek legyetek, mert én szent vagyok”. Tökéletességet vár el az embertől. Ezért Luther újra naponként gyónt. Naponként feloldozást kapott, de másnap már megint gyónt. Mert a lelkét marcangoló kérdés nem hagyta nyugodni: wie ich einen gnädigen Gott kriege?
Időközben a kolostorba érkezett Staupitz János, a németországi Ágoston-rendbeli kolostorok rendfőnöke. Beszélni kívánt Márton baráttal. „Gyónj most nekem” – mondta. „Mik a te rettenetes bűneid?” „A harag tüze lobog a szívemben, írigykedem, későn jöttem az imaórára...” „Elég...” – szakította félbe Staupitz. „Bababűnök, bababűnök... Úgy látom testvér, hibás a kindulópontod. Krisztusban ne a szigarú bírót lássad, hanem inkább a könyörülő Megváltót, aki nem azért jött a földre, hogy elveszítsen, hanem, hogy megtartson. Ő nem dobott követ a bűnösre, hanem könyörülettel felemelte. Mi Krisztus legnagyobb cselekedete? Nem az, hogy a mi bűneinket magára vette, felvitte a keresztfára és ott feláldozta magát érettünk. Nem látod? Krisztus szent sebeiből Isten irgalma ragyog feléd. Ez a keresztyénség alapigazsága. Ezt hirdette rendünk névadója és lelki vezetője, minden idők legnagyobb egyházi atyja, Augustinus (Szent Ágoston). Ezt kiáltja feléd a Biblia minden lapja. Nem hiába tettem a gondjaimra bízott kolostorlakók elsőrendű kötelességévé a szent Biblia szorgalmas olvasását. Mélyedj ebbe bele, s akkor, ha újra visszajövök, visszatérünk ezekre a nagy horderejű kérdésekre.” Nincs szó, mely azt a hálát, ragaszkodást leírni tudná, amit Luther Staupitz iránt érzett. „Ő nyújtott felém mentőövet” – mondotta hálatelt szívvel, - „nélküle belefulladtam volna lelki vívódásaim tengerébe.”
Luthernek ettől a perctől kezdve a Biblia mindennapi olvasmánya lett. Meg is találta a lelkét gyötrő kérdésre a választ. Az üdvösség kérdésében Isten és az ember állanak egymással szemben. De a hangsúly az Istenen van és nem az emberen. Isten már megcselekedett mindent, ami az üdvösséghez kell: Szent Fiát küldte a földre – szeretetből. Töviskoronát viseltetett vele – szeretetből. Szent Lelkét töltötte ki az emberek szívébe – szeretetből. „Erre a szeretetre”, - mondotta boldogan, - „igen, erre a szeretere, erre a megingathatatlan kőszálra akarok építeni. Nem az én tökéletlen cselekedeteimre. Nem az én érdememre. Érdem? Hol van érdem? Nyomorult bűnösök vagyunk egy határon. Egyedül az Istenre akarok támaszkodni. Az ő végtelen szeretetére... Ez a szeretet meg nem érdemelt szeretet. Azért kegyelem a neve. Ez a mi üdvösségünk forrása. Pál apostol így ír az Efézusbeliekhez intézett levelében: „Kegyelemből tartattok meg hit által és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez. Nem cselekedetekből, hogy senki se kérkedjék.”(2,8) Az örök élet ajándék. Az üdvösséghez mi semmit sem adhatunk. Isten az, aki mindent ad. És mégis, tőlünk csak egy kis morzsát vár az Isten, aki az üdvöt a számunkra elkészítette: hitet. És mi a hit? A hit a kéz, mellyel mi, koldusok, Isten drága ajándékát elfogadjuk. A hit az összekötő kapocs, mely az ember szívét Krisztuson keresztül Istennel összeköti. Az igazság, amelyet Isten követel tőlünk, már készen van. Krisztus szerezte azt meg számunkra. A Golgotán, szent vérével. Ő lett a bűn érettünk, hogy mi igazság lehessünk. Isten Krisztuson keresztül tekint le reánk. Az ő érdeméért megbocsát. A bűn elengedése pedig maga után vonja az örök életet. Tehát kegyelemből fakad az üdv és nem tökéletlen emberi cselekedetekből...
Luthert, miután hittudományi tanulmányait sikeresen befejezte, 1507. Cantate vasárnapján az erfurti dómban pappá szentelték.
Dr.Varsányi Mátyás nyomán
