1944-ben megváltoztak a háborús erőviszonyok, szeptemberben közeledett a szovjet Vörös hadsereg. A német katonai hatóság parancsot adott ki a bánáti és a bácskai „donausvábok” kitelepítésére. Ezen az őszön, amennyire a háborús körülmények lehetővé tették, sokan elmenekültek, félve az oroszok és a partizánok érkezésétől. Szívbemarkoló történeteket olvashatunk a búcsúzás pillanatairól, amikor a kocsikra pakolt tömeg megállt a templom előtt, a kántor eljátszotta kedvenc éneküket, és könnyzápor közepette örökre bezárult a templom kapuja. A kocsisor pedig útra kelt.
Sokan nem tudtak elmenekülni. A legkülönbözőbb okok miatt, vagy idő hiányában maradni kényszerültek, úgyhogy mintegy 200.000, a Vajdaságban élő német esett az érkező partizánok kezébe. Ezek civil lakosok voltak, többségében asszonyok, gyerekek és öregek.
„A német Wehrmacht visszavonulása után az AVNOJ (Jugoszláv Népfelszabadító Antifasiszta Tanács), a kommunista partizánmozgalom ideiglenes törvényhozó szerve, 1944. november 21-én hozott határozata értelmében, az országban élő minden német a kollektív bűnösség alapján, amely a nemzetközileg elismert jogi alapelveknek teljesen ellent mond, általános népi ellenségnek nyilváníttatik ki, polgárjogaikat megvonják és teljes vagyonukat elkobzottnak nyilvánítják.”[1]
Ennek a Beográdban hozott határozatnak széleskörű, katasztrofális következményei lettek.
A határozat értelmében ugyanis megkezdődött a bosszúhadjárat, kezdetét vette az öldöklés és megtorlások.
A németek házaikból ki lettek űzve. Többségük munkatáborokba került. A nem munkaképesek, a 60 éven felüliek, két évnél fiatalabb gyermekek anyjukkal együtt megsemmisítő táborokba kerültek. Ilyenek voltak Bácskában: Újvidéken, Járekon, Gakován és Kruschiwlben; Szerémségben: Sremska Mitrovicán, Bánátban: Molidorfban és Rudolfsgnadban.
A védtelenek harmada, 60.000 személy, az 1944-ben kezdődő kivégzéseket és az internálás katasztrofális feltételeit a munka- és haláltáborokban nem élték túl. A civil lakosság harmada elesett, 12.000-en kerültek kényszermunkára a Szovjetunió szénbányáiba.
A táborokban lelkészek is voltak, a legrosszabb munkán.
1944 és 1945 között a tiszta német településeket felszámolták. Boszniából, Dalmáciából és Dél-Szerbiából hoztak telepeseket a valamikori német falvakba, ezeket is erőszakkal.
A megmaradt németek olyan városokban és falvakban tudtak megbújni és túlélni minden üldöztetést, ahol vegyes környezetben éltek magyarokkal, vagy más nemzetiségűekkel.
1945. június 29-én egy Zágráb környéki erdőben kivégezték az Ágostai Hitvallású Német Evangélikus Keresztyén Egyház püspökét, Dr. Philipp Poppot. További áldozatok a lelkészek közül: 1 református püspök, Wilhelm Kund, pancsovai evangélikus esperes, Bácskából 12 evangélikus, Bánátból 12, összesen 37 német evangélikus lelkész: 32 katolikus pap, és 1 református lelkész.
Az öldöklés és megtorlás szörnyűségét számtalan tömegsír őrzi.
[1] „Nach dem Rückzug der deutschen Wehrmacht wurden vom „Antifaschistischen Rat der Volksbefreiung Jugoslawiens“ (AVNOJ), einem von der kommunistischen Partisanenbewegung dominierten provisorischen gesetzgebenden Organ, gemäß Beschluß vom 21. November 1944 alle Deutschen des Landes aufgrund einer Kollektivschuldzuweisung, die international anerkannten Rechtsprinzipien völlig widerspricht, pauschal zu Volksfeinden erklärt, die Bürgerrechte wurden ihnen entzogen und ihr gesamtes Vermögen für konfisziert erklärt.“ - In: Georg Wildmann: Arbeitskreis Dokumentation, 24.old.
