1.4.2. A magyar lakosság üldöztetése

“A JKP (Jugoszláv Kommunista Párt) Vajdasági Tartományi Bizottsága, 1944. október 2-án utasítást ad a JKP minden bácskai és bánáti körzeti bizottságnak. Amikor a Vörös Hadsereg a Vajdaság területére lép, a pártvezetőségek alapvető feladatai a következők lesznek: A leghatározottabban meg kell kezdeni az ötödik hadoszlop, mindenekelőtt a megszállók ismert szolgáinak a megsemmisítését. A pártszervezeteknek a legsokoldalúbb segítséget kell nyújtaniuk az OZNA (Népvédelmi Osztály) szerveinek a bűnösök, különösen azoknak a sváboknak és magyaroknak a felkutatásában, akik irtották és bántalmazták népünket, fosztogatták és pusztították vagyonát. Minden banditát meg kell büntetni bűncselekményeiért…”^[1]

A magyarsággal szembeni diszkrimináció a katonai közigazgatás bevezetésével, 1944. október 18-án vette kezdetét.

A megszállás alatti kegyetlenségek miatti elkeseredés következtében a nép, némely helységekben bosszút állt a magyarokon, s ebben részt vett a katonaság is. Meglakolt azonban sok ártatlan ember is. Valójában a bűnösök, akik bevérezték a kezüket, zömében nem is várták meg a felszabadulást, hanem a németekkel és a nyilasokkal elmenekültek. Az itt maradottaknak nagy része azonban nem érezte magát vétkesnek, szülőföldjén akart maradni és boldogulni.

Idézet Mindszenty József bíboros, Magyarország herczegprímásának, esztergomi érseknek 1946. július 17-én kelt leveléből, amelyet Gyöngyösi János külügyminiszter úrnak írt:

“1944 őszétől kezdve, amikor a partizánhadsereg bevonult a Délvidékre, állandóan és szüntelenül üldözik az ottani magyarságot.

Körülbelül 50-60 ezer embert végeztek ki csak azért, mert magyarok voltak. Semmi más bűnük nem volt ezeknek a szerencsétleneknek.

Ezreket utasítottak ki a jugoszlávok az országból és minden nélkül, egy szál ruhában, vagy maximum 20 kg-os csomaggal dobták át őket magyar területre. Az ott maradt ingó és ingatlan vagyont elkobozták.

A magyarokat 1944. év végén és 1945. év elején internálótáborokba zárták…sokan éhen haltak. …ezrek és ezrek élnek állandó rettegésben. Szemtanúink mondják el, hogy még ma is hol az egyik, hol a másik magyart viszik el ismeretlen helyre, ahonnan nem térnek vissza, vagyonukat széthúzzák.

A rádióból azt hallják, Magyarország nagyon meg van elégedve a sorsukkal, nem is kívánja, hogy az elszakított magyarság visszatérjen.”^[2]

A történésekről olvashatunk Illyés Gyula naplójából: “A Délvidéken harmincezer magyart megöltek.” (1945. május 27.) A néhány nappal későbbi, június 5-i feljegyzés már többet említ: …negyvenezer magyart a Délvidéken megöltek.”^[3]

Für Lajos: Mennyi a sok sírkereszt című füzetében foglalkozik a magyarokkal szemben elkövetett megtorlással, és ezt írja: “A különböző, főként csetnikekből álló bandák 1944 őszén elképesztő bűncselekményeket követtek el. Amerre útjuk vitt – nyomukban pusztulás járt. Romok, feldúlt családi otthonok, legyilkolt gyermekek, meggyalázott asszonyok, válogatás nélkül lemészárolt ezrek, tömegsírok mutatták a délvidéki magyar nép szívbemarkoló tragédiáját. Ezek a “bosszúbrigádok” néhol egész falvakat válogatás nélkül kiirtottak, másutt előre elkészített lajstromok alapján szedték össze áldozataikat és ölték őket halomra.”^[4]

Tito magához rendelte munkatársait, akiket megfeddett: “Hogyan engedhettétek meg a magyarok iránti megtorlást, ártatlan emberek ellen, akik még csak nem is menekültek előlünk?…”^[5]

“Jovan Veselinov Žarko, Vajdaság akkori párttitkára is beismerte, hogy hiba volt a katonai közigazgatás bevezetése, amiről egyébként Tito tudtával döntöttek... azért, mert féltek a magyarok esetleges ellenállásától, s  a megtorlást nemcsak bosszúvágy vezérelte, hanem a bizalmatlanság is.”^[6]

A magyar evangélikus lelkészek között halálos áldozat nem volt, ugyanakkor állandó zaklatásoknak, kihallgatásoknak mindannyian ki voltak téve. Hosszabb, vagy rövidebb időre mindnyájukat bebörtönözték.